Ebben a pillanatban is itt ülök a barátságos és hangulatos Jurányiban, ahol a próbáink folynak. Hétfő óta tart a dolog és megszenvedünk vele, de ez általában így is van. Szerencsére a csapat most is olyan emberekből áll, akiket érdekel az anyag, érdekli őket, hogy hogyan lehetne ezt működtetni. Tulajdonképpen együtt jövünk rá a lehetséges megoldásokra. Izgalmas tíz férfi színésszel együtt dolgozni, főleg, amikor egymást húzzák. Akár a hülyülés irányába is. De energiák vannak, amelyek viszik előre az ügyet, ez már most látszik. Általában hajnali kettőig itt vagyunk, másnap reggel folytatjuk, többen közben játszanak itt-ott, próbálnak párhuzamosan, de ez ilyen. Vállaltuk. Nagy szerencsénk, hogy olyan társaság gyűlt össze, akik hajlandóak ezek mellett energiát fektetni a készülő előadásba.
És itt fogalmazódik meg egy fontos kérdés. Mi, akik itt vagyunk, egyetemisták és fiatal színészek, hogyan lehet, hogy adott esetben inkább ezt a szabadabb, bizonytalanabb utat választjuk ahelyett, hogy megelégednénk a színházak nyújtotta "lehetőségekkel"? Mi például, kaposvári színészhallgatók eljövünk Budapestre és nem ácsorgunk ott a színház ajtajában, bármilyen munkára is várva. Ez miért van? A kérdés biztosan nem csak minket foglalkoztat, hiszen már a színházon belül is feltették ezeket a kérdéseket. Mi az, ami miatt azok az emberek, akiknek a szakmai gyakorlat, a fizetés (bár félve írom ezt le), a kőszínházi lét a vágyott álom - legalábbis ez egy "vágyott álomnak" kikiáltott gondolat -, fogják magukat és lemondják a munkát?
Ez lehet intő jel, de mindenképpen egy furcsaság, amit nyilván nehéz megérteni - de ez bizonyságát adja valami betegségnek, valami lappangó bajnak, ami azt a fajta struktúrát sok helyen belülről emészti fel. A színház értetlenül áll a sok elpártoló ember előtt, és csak tetézni látszik a bajt azzal, hogy átlátszó eszközökkel megpróbálja maga mellett tartani őket. Hogy úgy mondjam, maga alatt vágja a fát. És nem is csak azzal van a baj, hogy nincs fizetés. Nyilván sok helyen nincs.
Ennél van egy súlyosabb probléma is: az irány és az irányítás, amelyhez makacsul ragaszkodva nem veszik észre az irányítók, ha valami nem stimmel. Illetve észreveszik, de a problémát nem higgadt, felnőtt, gondolkodó ember módjára igyekeznek orvosolni, hanem büntetéssel, fenyítéssel. A hatalom kinyilvánításával. Nem gyógyítani akarnak, hiszen a probléma valódi forrása nem is nagyon érdekli őket. A válasz csak az lehet, amit ők hallani akarnak. Pedig elvileg a színháznak nem erről kellene szólnia. Gyomorgörcsről, ténfergő emberekről, a fizetésekről, a spórolásról, a nézők vakításáról. Ha ahány ember van, annyi felé húz egy társaság, akkor ott nincs már mit egyben tartani. Pedig a hívek nélkül nincs isten. A nép nélkül nincsen király. És erre, ha rájönnek odafent, pánikolnak és foggal-körömmel igyekeznek megtartani a helyüket - rosszabb esetben. Az a baj, hogy ezt meg is tehetik, mert ők vannak fent.
De ez nem lehet módszer. Egy normális világban. Ördögi kör, mert az elfordulások pont ezért történnek. És az elfordulásra még görcsösebb intézkedésekkel felelni nem lehet. Nem vezet sehová. Önpusztítás. Akkor mi legyen? Ki kéne várni, amíg teljesen elpusztul. Addig pedig van máshol is munka. Ennyit nem ér az a semmi fizetés.
Főleg, ha már eljutunk oda, hogy felmerül a kérdés: vajon azért jönnek inkább ide az emberek, mert mi többet fizetünk? Mármint a k2. Akik itt vagyunk, szabadidőnkben, mindenki ingyen. Nem tudom, ezen nevetni sem nagyon lehet. Erre a kérdésre lehet-e válaszolni? Azt hiszem, nem. Eljutottunk valahová.
Bence
